Hungarian Translation of MBT B1S1C10

From My Big TOE Wiki
Jump to: navigation, search

Thomas Campbell: Nagy Mindenség Teóriám

Magyar fordítás: Gyalog Zoltán
Első Könyv: ÉBREDÉS


1-es Szekció
Téveszme vagy Tudás: Ez a Fickó Őrült, vagy Mi?


10 De Valóságos?

Ugorjunk vissza az időben, és nézzük az egészet egy kicsit más perspektívából. Bob Monroe-val való kapcsolatom egy fantasztikus lehetőséget jelentett. E gyakorlásban gazdag éveknek köszönhetően Dennis és én könnyen különbséget tudtunk tenni módosult tudatállapotok számos típusa között, el tudtuk őket érni, váltani tudtunk közöttük, és akaratunk szerint képesek voltunk visszatérni egy normál tudatállapotba. Mindazonáltal, korántsem volt egyszerű.

Keményen dolgoztunk, és életünk más területeit is úgy módosítottuk, hogy igazodjék munkákhoz. Döntést hoztam, mely szerint, mikor a laborban dolgozom, semmi olyan szert nem veszek be, mely módosíthatná a tudatot. Az élmények elegendően konfúzus formát mutathattak anélkül, hogy még ez a változó is az egyenletben lebegjen. Diákként sosem használtam semmiféle tiltott drogot, mivel nem tűnt racionálisnak. Elmével éltem, ez pedig jegyem volt a sikerhez – nem akartam semmit sem elrondítani. Ám ezúttal az alkalomszerű sörivással is felhagytam. Egyetlen csepp sem – sem szocializálódás közben, sem máshogy. A tisztaság ügyének érdekében jámbor tea-totalitárius lettem.

Pár évvel ezt követően, az ízfokozók, a tartósítószerek, a koffein és cukor végérvényesen száműzettek étrendemből. Úgy gondoltam, hogy ezeknek a szubsztanciáknak a becsapódása elnyomhatják a finomabb, naturális tudati hatásokat. Igazam volt – a különbség dramatikus volt. Kutatásaink sikere múlott a tudati változások megtörténtét illető tiszta érzékelésen, így minden, ami potenciálisan mocsarasított volna e vizek tisztaságán, kiiktatása került.

Ezer és ezerórányi felvételt rögzítettünk, felfedezve és szondázva a realitás határait, óriási halmaz mért adatot produkáltunk, és dobozokat töltöttünk meg hangkazettákkal, melyek minden szesszió minden szavát tartalmazták. A mentális tér, melyben működésünket kifejtettük, nem-fizikai volt – testetlen. Ellentétben ezt megelőző TM meditációmmal, itt aktív, akaratlagos, autonóm ágensek voltunk e nagyobb nem-fizikai valóságban. Helyekre mentünk, dolgokat tettünk, nem-fizikai lényekkel kommunikáltunk. Jó móka volt, ám egyikünk sem tudta túlságosan komolyan venni. Bobnak gondja volt rá, hogy soha ne vezesse a tanút. A semleges megfigyelő szerepét játszotta – sohasem utalt rá, hogy mi az, amit éppen tapasztalunk, avagy, hogy hogyan tapasztalhatjuk meg. Nem akarta, hogy az ő tapasztalata befolyásoljon, avagy elfogulttá tegyen minket. Amennyire meg tudtuk állapítani, nem rendelkezett elvárásokkal azt illetően, hogy mit érhetünk el, avagy, mit fogunk elérni.

Bob tisztában volt vele, hogyha úgy akartuk megtapasztalni a nagyobb valóságot, ahogy azt ő tapasztalta meg, akkor saját magunk ereje által kell elérnünk azt a pontot. Adhatott útmutatásokat, de nem vezethetett minket – az tönkretette volna erőfeszítéseink független minőségét. Nem visszhangokat keresett – ehelyett valós tudományt akart produkálni. A kezdeti időszakban Dennisnek és nekem ugyanaz a problémánk volt. „Vajon valóságos mindez?” – kérdeztük egymástól. Hogyan lehetnénk biztosak afelől, hogy amit tapasztalunk, az belső élmény-e (azaz, mi képzeljük), avagy külső (melynek tőlünk független, saját létezése van)? Ez volt a nagy, égető kérdés mindkettőnk számára – ahogy Bob számára is.

Idővel elegendő mentális kontrollt és fegyelmet szereztünk a módosult tudatállapotok területén, így Bob azt gondolta, készek voltunk olyan adatokat begyűjteni, melyek meghatározhatják a NAV-ban szerzett tapasztalataink érdemi jelentőségét. Dennis és én izgatottak voltunk a lehetőségeket illetően, és hajlandóak voltunk elfogadni a tényeket, bármely formában is mutatkozzanak. Jó ideje el akartuk végezni szubjektív tapasztalataink érdemi jelentőségének objektív tesztelését. Bob azt akarta, legyünk türelemmel, amíg úgy nem gondolta, hogy felkészültük. Egyikünk sem volt különösebben optimista, sem pesszimista – az igazságot akartunk tudni. Amíg a metodológiánk megbízható volt, addig biztosak voltunk benne, hogy az elegendő összegyűjtött adat végső soron elbeszéli majd a saját történetét.

Egyik első kísérletünk az volt, hogy Dennis és én kísérletet tettünk egy közös utazásra (tapasztalásra) a nem-fizikai valóságban. Egymástól független leírásaink arról, hogy mit tapasztalunk, meglehetős hasonlóságot kellene, hogy mutassanak egymással, amennyiben a tapasztaltak valóságosak voltak, és tőlünk független létezéssel is bírtak. Gyakorlatozásaink elejétől fogva kitanultuk annak módját, hogy valós időben írjuk le és ismertessük a nem-fizikai valóságban éppen tapasztaltakat, legyenek azok bármik. Egy mikrofon került felfüggesztésre a mennyezeten mindkettőnk feje felett. Amit mondtunk, szalagra rögzítettük. Dennis és én nem hallottuk egymást, mivel mindketten egymástól elválasztott, hangszigetelt kamrákban tartózkodtunk.

Dennis és én hamar elértük a megfelelő módosult tudatállapotot, elhagytuk testünket, és terveink szerint találkoztunk a nem-fizikai valóságban. Hosszú kaland volt. Helyekre mentünk, dolgokat láttunk, beszélgetésetek folytattunk egymással, és számos nem-fizikai élőlénnyel, akikbe utunk során belebotlottunk.

Bob hosszú időt hagyott nekünk, míg végül véget vetett a szessziónak és visszahívott bennünket. Kihámoztuk magunkat az EEG és GBR elektródákból, majd kibotorkáltunk a sötétből a labor előszobájába.

Bob az irányítószobában várt minket. Rövid szóváltást követően világossá vált, hogy hasznos tesztnek nézünk elébe, mivel mindketten számos specifikus interakciót tapasztaltunk meg. Ám, megegyeztek-e ezek az interakciók? Bob pléhpofával bámult minket. „Szóval, azt hiszitek, együtt voltatok?” – kérdezte, miközben hangjába csalódottságot próbált vegyíteni. Egymásra néztünk, és vállat vontunk.

„Lehetséges.” – mondta Dennis óvatosan – „Mi legalábbis úgy érzékeltük, hogy találkoztunk egymással.”

„Ezt hallgassátok!” – mondta Bob empatikusan. A szalagok, melyek visszapörögtek az idő alatt, míg leszedtük az elektródákat és kimásztunk a kamrákból, most elindultak. Leültünk, és hallgattuk. A párhuzamok döbbenetesek voltak. Csaknem két órán keresztül ültünk tátott szájjal, fel-felkiáltva, egymás szavába vágva, amint pontosítottuk a részleteket az elhangzottak alapján. Bob vigyorgott. „Ez sokat elárul, nem gondoljátok?” – kérdezte lelkesen. Ugyanolyan izgatott volt, mint mi.

El voltam ámulva. Mindössze egyetlenegy jó magyarázat létezett: EZ AZ EGÉSZ DOLOG VALÓSÁGOS VOLT! Az elmém más, ennél racionálisabb magyarázat után kutatott. „Talán csak egyikünk képzeletében létezett az utazás, és a másik a gondolataiban olvasott telepatikusan.” – mondtam, próbálván fontolóra venni az összes lehetőséget. E magyarázat csaknem ugyanolyan távoli volt, mint az előző, de mégsem egészen annyira.

A tagadhatatlan tények ezek voltak: ugyanazokat a vizuális adatokat láttuk, ugyanazokat a telepatikus kommunikációkat hallottuk, és ugyanazt a tisztaságot tapasztaltuk. „Még az is lehet, hogy valóságos az egész.” – mondtam ki hangosan, különösebben senkihez sem címezve belső elmélkedésemet. Dennis és én csak ültünk ott, hitetlenkedve, ám híján bármely magyarázatnak, mely az imént elhangzottakat cáfolhatta volna. Az elkövetkező napok során vagy ötvenszer mondtam el magamnak e nyolc szót: „Még az is lehet, hogy valóságos az egész.” Nem tudtam elhinni, de el kellett hinnem. Ott voltam. A saját tapasztalatom volt. Nem egy könyvben olvastam ezt, valaki másról. Elképedésem teljes volt. Hogy egy ilyen élmény milyen dramatikus hatást gyakorol életedre, azt nem is értheted meg azelőtt, hogy veled is megtörténik. Egy kulcsfontosságú adatpont tehát immár rendelkezésünkre állt. A valóságom szélesedésnek indult, ám rejtélyesebbé is vált.

Megismételtük a kísérletet, ehhez hasonló eredményeket produkálva. Nem egy olyan jelenség volt ez, mely rajtunk függött volna. Nancy Lea és én szintén elképesztő tapasztalást éltünk át közösen a nem-fizikai valóságban. Más dolgokat is kipróbáltunk. Három és négy számjegyből álló számokat olvastunk le egy az irányítószobával szomszédos tábláról. Valamelyikünk felírt egy véletlenszerű számot, míg a másikunk leolvasta azt, miközben a teste álmát aludta. Majd letöröltök a számot, és újat írtunk fel, és a többi. Helyekre mentünk, – emberek otthonaiba – és láttuk, mivel foglalatoskodnak, majd felhívtuk őket, avagy beszéltünk velük a rákövetkező napon, hogy lássuk, igazunk volt-e. Elutaztunk a jövőbe és a múltba. Próbáltuk emberek betegségeit elménkkel és szándékunkkal meggyógyítani, mivel ez egy jó technika volt a mások energiájával való tényleges interakció megteremtésére.

Olyan szándékfókuszáló eszközöket terveztünk, generáltunk és vetettünk tesztek alá, melyeket a nem-fizikaian használtunk. Betegségeket diagnosztizáltunk olyan emberekben, akikkel soha nem is találkoztunk, ám az adott ember nagyon is tisztában volt a betegséggel. A bizonyítékok halmozódtak. Immár több száz adatponttal rendelkeztünk; a később beérkező, bizonyítékerejű tapasztalatok rendszerint még tisztábbak és még dramatikusabbak voltak, mint az előzőek. Immár a módosult tudatállapotok finom különbségeire is figyelemmel voltunk, annak tükrében, mi és hol működött jól, és mi kevésbé. A rákövetkező három év során finomítottunk a processzusunkon és lassan növeltük hatékonyságunkat – fáradságos, próbálgatás alapú folyamat volt ez.

Dennis és én mindketten hasonlóan szkeptikus és követelődző tudós voltunk, akik belefogtak ebbe a kalandba, ám többé nem volt kérdéses, hogy a tapasztaltak valóságosak. Tudtuk a választ. Tudtuk azt is, hogy valakinek mindenekelőtt saját magát kell megtapasztalnia ahhoz, hogy elérje azt a bizonyos pontot. Senki más sem győzhetett meg róla. Egész egyszerűen saját magadnak kell megtapasztalnod. A világ összes adatpontja, legyenek bármilyen gondossággal is összeválogatva, sem lehet meggyőző számodra, ha te magad nem vagy résztvevő, és nem rendelkezel a valóságukat igazoló előzetes tapasztalattal. A régi hiteket szét kell zúzni, mielőtt belekezdhetnél egy nagyobb kép elgondolásába. Míg nem csap homlokon az első kézből származó cáfolhatatlan tapasztalás megmenekülhetetlen logikája, addig az igazság nem jut mélyrétegekbe. Így történt velem is, és így van ez szinte mindenki mással is.

Gyanítom, ezekben az időkben Dennis és én hivatalosan is furcsa fickókká váltunk. Furcsák voltunk a tudás miatt, amit gondosan ellenőrzött tapasztalataink kapcsán szereztünk. Nem tagadhattuk, amit láttunk, hallottunk, és mértünk – még ha hihetetlenül is furcsának tűntek mindezek. Tudtuk, milyen magasak a bizonyítékokat illető elvárásaink. Ahogy tudtuk azt is, hogy senki másnak nem lehet esélye megérteni ezeket az igazságokat, amíg ők maguk meg nem tapasztalják ezeket saját maguk számára. Amikor igazi tudásra lelsz, a tudatlanság többé nem opció – amennyiben pedig az általad lelt igazság szokatlan, úgy a furcsaság életed részévé válik.

Aktivitásunk nem teljesen belső volt. Például, Dennis és én bátorítást kaptunk, hogy vegyünk részt egy pár távszemlélés kísérleten, melyet egy jól ismert, az alvásfolyamatokat és álmokat vizsgáló laboratórium bonyolított. A cél az volt, hogy ellenőrzött körülmények között írjunk le olyan képeket, melyek egy másik szobában kerültek bemutatásra. Mint kiderült, minden kép helyes leírásán túl, ennél figyelemreméltóbb dolog is történt.

Amikor az EEG tekercsek visszaérkeztek a Duke Egyetemről (ahová a még részletesebb analízis elkészítésének érdekében küldték őket), egy, a vártnál is nagyobb fokú furcsaság mutatkozott. Azt mondták, Dennis EEG eredményei a Duke Egyetem által valaha mért legmagasabb alfa hullámokat mutatják. Az én eredményeim erőteljes alfa és théta hullámok együttes jelenlétét mutatták, melyet azelőtt soha sem láttak. Mindkét jelenség egyszer előforduló, és a Duke kutatói által addig nem észlelt eredmény volt, köszönhetően a hullámok intenzitásának. Ezek különösen jelentőségteljes fejlemények voltak annak tükrében, hogy a hatvanas és hetvenes években a Duke Egyetem világszerte a parapszichológiai kutatás vezetőjeként volt elismert.

Agyhullámaink, úgy tűnt, erőteljesen fókuszáltak voltak specifikus, szinte kizárólagos frekvenciákra. A szoros fókuszáltság nem különösebben lepett meg minket, ám érdeklődéssel vettük tudomásul, hogy ezer és ezer EEG analízis eredményei közül kettőnkké megdöbbentően egyedülálló volt („A Duke kutatóinak álla teljesen leesett az eredményeitektől.” – közölte velünk az egyik kutató). Egy ideje úgy éreztük már, hogy amit tanultunk és fejleszteni igyekeztünk, az egyedülállóan hatékony volt bizonyos módosult tudatállapotok produkálásában, ám ezúttal lesöpörhetetlen bizonyítékkal rendelkeztünk – a Duke egyetem független laboratóriuma fizikai manifesztációt generált erről az egyedülállóságról.

Miután a vitathatatlan tény mentális ajtaja feltárása került, a fény előáramlásba kezd azon keresztül. A régi kérdés új jelentéssel tért vissza. Valóságom, az arról alkotott képem immár nagyobb volt, mint ezt megelőzően elképzelni tudtam volna azt. Ettől függetlenül, továbbra is azon tűnődtem, létezhetnek-e további szubjektív tapasztalatok, melyek konzisztens, objektív, mérhető eredményeket produkálnak. Hol voltak a határok? Mennyi valóság volt odakint, melyet észre sem vettem? Létezhetnek vajon más egyéb működő állapotai is a tudatnak, melyek tudatlanságom sötétjében rejteznek?

Késztetést éreztem, hogy megértsem, miként állnak a dolgok egymással kapcsolatban, miként munkálkodtak egy egész működtetésén. Biztosnak látszott, hogy valamiféle tudomány működött a gyökerénél. Rengeteg adattal rendelkeztünk, ám nem bírtunk olyan ön-konzisztens modellel, mely megmagyarázta volna az egész miértjeit és hogyanjait – mely definiálta volna az interakciókat. Hogyan funkcionált a valóság? Mik voltak a processzusok, a korlátok, és a szabályok? Ez az, ahogy van, avagy, ez csak az csupán, amilyennek látszik? Hogy nézett ki a Nagy Kép – amelynek tükrében minden adat konzisztens és értelemmel teli? Hogyan lehetséges, hogy egy magára valamit is adó, önmagát tisztelő fizikus ne tegye fel ezeket a kérdéseket?

Bob, Dennis és én diskurálást folytattunk minderről a házban, miután a laborban zajlott munkának vége volt. Pár fesztelen kísérleti kijelentést tettünk arról, hogy „hogyan voltak a dolgok”, illetve hogy „milyennek látszottak a dolgok”, ám mindegyikük híján volt a mélyebb megértésnek. Szemügyre vettük a már létező modelleket – jobbára emóciók által vezérelt, hitfókuszált, tudománytalan zagyvalékok vajmi kevés, avagy semmi olyan kemény bizonyíték birtokában, melyek reprodukálhatóak voltak. Ez nem az volt, amit mi kerestünk. Ez egy tudományos feltérképezés volt, nem pedig a hittel telítettek újkori gyülekezete.

Végül, elérkeztünk egy kandidátus modellhez – egy helyhez, ahonnan elindulhattunk. Jóllehet tökéletlen, ám többé-kevésbé racionális volt, konzisztens, és a legtöbb esetben koherens is – ez sokkal mélyebbé tette annál, mint amilyen a többi volt. Magyarázatai és megjelölései nem voltak sem teljesek, sem olyan észleletek, melyek mellett megállapodni lett volna szükséges, ám gondoskodott egy teoretikus bázis biztosításáról, melyről az óvatosság és szkeptikussás jegyében el lehetett indulni. E modell Jane Roberts Seth Speaks (Seth Beszél) című könyvének képében köszöntött ránk. Az, hogy a könyvben található tartalom kinyilatkoztatás, illetve a kinyilatkoztatás csatornázásának útján került prezentálásra, – Jane Roberts Seth kinyilatkoztatásait adta közre – nem jelentett gondot számunkra. Eddigre mindhárman ismerősek voltunk a nem-fizikaiban és az abban élő, szentiens lényekkel is. Amit azt illeti, plusz volt. Egy halat kérdeznél-e a hegymászásról? Semmiképpen sem, amennyiben pontos, avagy hasznos választ várnál.

Sok időt töltöttünk a laborbab, teszteknek és értelmezési kísérleteknek verte alá Seth koncepcióit, egyúttal saját, a nem-fizikaiban élő forrásainktól is próbáltunk információt szerezni. Hosszú éveket töltöttünk e kérdések tanulmányozásával, lassan szerezve több tapasztalatot és pontosabb adatokat. E folyamat néha összezavart minket, néha a tisztánlátást segítette, ám mindvégig roppant érdekes volt, és minden esetben megköveteltük a bizonyítékot.

Én keményebben dolgoztam eme valóságmodellekkel kapcsolatos felvetéseken, mint a többiek. Én voltam a csapat teoretikusa (mi mást várhatnál egy fizikustól), Dennis pedig a tapasztaltak alkalmazhatóságát illetően mutatott nagyobb aktivitást (amint az egy mérnöktől elvárható.) Bob gyakorlatias ember volt, aki elsősorban arra fókuszált, ami működött, illetve az objektív hitelesség megszerzése és megtartása is fontos volt számára. Bill Yost segítségünkre volt mérnöki és menedzsmentbéli jártasságával, egyúttal bátorított és támogatott minket. Nancy Lea végezte a napi praktikus munkafolyamatok nagy részét, és teljes partnerré vált a nem-fizikai valóságot illető felfedezéseinkben (ahogy nővére, Penny Honeycutt is, pár évvel azt megelőzően.) Jó csapat voltunk.

Utunk során mindnyájunkat segített, illetve bűnrészessé is tett családtagjaink sora (akik jobbára részt vettek kísérleteinkben időről-időre) és sok egyéb nem említett személy. A kutatás mindig abba az irányba folyt, mely az adott pillanatban a legproduktívabbnak tűnt. Bob nem dirigált nekünk, sokkal inkább megkönnyítette fáradozásainkat. A jó tanár bölcs és tudó mosolyát tökélyre fejlesztve, aki tudja, hogyan hagyja diákjait saját maguk megtenni a felfedezéseket, Bob sikerrel emelkedett a mindennapi mókuskerék felé, és hagyta, hadd vigyenek minket kutatásaink bárhová, ahová csak vihetnek.

Continue on to My Big TOE - Hungarian Translation - Book 1, Section 1, Chapter 2

Return to the Hungarian Translation Linkage Page