Hungarian Translation of MBT B1S1C11

From My Big TOE Wiki
Jump to: navigation, search

Thomas Campbell: Nagy Mindenség Teóriám

Magyar fordítás: Gyalog Zoltán
Első Könyv: ÉBREDÉS


1-es Szekció
Téveszme vagy Tudás: Ez a Fickó Őrült, vagy Mi?


11 Ha Ma Kedd Van, Akkor Ma A Fizikai Anyagi Valóságban Vagyok

Eközben, Dennis és én nagyjából heti tizenöt-húsz órát töltöttünk a laborban. Miután onnan hazaérkeztem, gyakorta éjjel kettőkor, avagy háromkor, az ágyban feküdve gyakoroltam az aznap tanultakat, avagy folytattam az aznapesti kísérleteket. Két, vagy három óra alvást követően felkeltem, és indultam dolgozni. Azokon az éjjeleken, mikor nem mentem ki a laborba, akkor mindenki más elalvását követően folytatattam a kísérleteket pár órán keresztül mindaddig, míg végül újra fel nem keltem és indultam el dolgozni. Heti negyvenöt órát fordítottam a módosult tudatállapotok és a nagyobb valóság tanulmányozására, miközben ezzel egy időben heti ötven órát dolgoztam, és családot tartottam fent.

Fiam, Eric körülbelül öt éves volt azokban az időkben. Mint a legtöbb hasonló korú gyermeknek, neki is gyakorta voltak spontán testen kívüli tapasztalásai. (TKT). Együtt léptünk ki testünkből – megvártam, míg ő elindul, majd csatlakoztam hozzá – és remekül éreztük magunkat. Egyszer együtt fedeztük fel az óceánokat, amikor egy óriási bálna közelített meg minket. Amint a testeink könnyedén keresztülhatoltak a bálna testén, Eric feje valamilyen oknál fogva a bálba bordázatának minden egyes elemébe beleütődött, egyikbe a másik után. Megijedt tőle kicsit; általában nem léptünk interakcióba a környezetünkkel. Azonnal visszatértünk.

Eric általában teljes és tiszta emlékekkel rendelkezett éjszakai kalandjainkról. Gyakran beszéltük át őket reggel – remek szórakozás volt mindkettőnknek. A nagyobb valóság felfedezése kitűnő apa fiú aktivitásnak mutatkozott, jóllehet, szokatlannak is tűnhetett. Ne érts félre. Nem tettem kísérletet Eric személyes perspektívájának módosítására, és nem is nógattam őt, hogy lépjen ki a testéből. Öt éves kor körül, a legtöbb gyerek természetesen és spontán módon produkál rengeteg TKT-t. Én pusztán csatlakoztam hozzá, így mehettünk együtt is. Eric számára komfortot és biztonságot jelentett, hogy vele vagyok – ment volna mindenképpen, velem, vagy nélkülem. Képes voltam úgy felépíteni a tapasztalatainkat, hogy azok egyszerre legyenek szórakoztatóak és okítóak is (mint az óceán felfedezése).

Ahelyett, hogy Eric tapasztalatait bolond álmoknak tartottam volna és tagadtam volna, avagy szőnyeg alá söpörtem volna azokat (ami tipikus szülői reakció), ehelyett alakítottam és át is éltem vele azokat. Ő úgy gondolta, jó móka, és mindig izgatottan várta a következő testelhagyásunkat. Végül, többé nem rendelkezett a testen kívüli tapasztalás spontán képességével, így a nem-fizikai anyagi valóság vadonjában (NAV) tett kalandozásaink ugyanolyan könnyedséggel és természetességgel szakadtak meg, ahogyan elkezdődtek. Eric egyébként ma felső fokozatú diplomával rendelkezik az aeronautikai gépészet területén, és a mai napig tisztán emlékszik rá, hogyan verte be fejét azokba a bálnabordákba.

Korábban mindig jó alvó voltam – nagyjából kilenc, avagy tíz óra volt az elegendő számomra. Ám, azáltal, hogy annyi időt töltöttem módosult tudatállapotokban, melyek során a testem legalábbis mélyen relaxált állapotban, hacsak nem hivatalosan is mélyalvásban volt, így két-három óra alvás elegendővé vált – éjszakán át éjszakáról éjszakára – évről évre.

Munkám során különösen produktív voltam, ám mind furcsábbnak tűntem kollegáim szemében. Csaknem ugyanannyi időt töltöttem a NAV-ban mint amennyit a fizikai anyagi valóságban (FAV), és ez megmutatkozott. Csakhamar a távoli vidékek felett sikló elmével rendelkező professzor hírnevét nyertem el. A FAV és a NAV egy kontinuummá olvadt össze, és ráeszméltem, hogy képes vagyok egyazon időben élni mindkét helyen; nem volt többé szükséges, hogy elhagyjam az egyiket, és átlépjek a másikba. Immár csak annak a kérdése volt, hogy áthelyeztem és megosztottam a fókuszomat – folytatólagosan éber, szentiens és tudatos voltam (az alvás kivételével) mindkét realitásrendszerben, azonos időben, és permanensen. Egyszerre éltem mindkettőben.

Először kizárólag szekvenciaszerűen (ám gyorsan) tudtam váltani közöttük. Majd megtanultam elmémet egy, a nem-fizikaiban zajló dologra összpontosítani, miközben beszélgetést folytattam és autót (avagy motort) vezettem ugyanabban az időben. A legtöbb esetben nem volt zavar a realitáskeretek között, ám időről-időre, pár másodperc erejéig, míg csak nem kényszerítettem magam rá, hogy különbséget tegyek közöttük, és összeszedjem magam, alkalmanként nem voltam biztos benne, hogy éppen melyik valóságban vagyok. Mindkettő egyformán valóságos volt, csupán mások voltak, és más funkciókkal rendelkeztek. Álmélkodva konstatáltam az elme párhuzamos processzálást illető kapacitását.

Egy relatíve rövid ideig (körülbelül hat hónapig) több időt töltöttem a NAV-ban mint a FAV-ban. Űrkadét voltam, és világos volt, hogy szükségem van egy őrzőre. Szerencsémre, fizikusként, és nagy személyes professzionális produktivitást tartva fent, a különcség esetemben elfogadható volt. Mindazonáltal, hamarosan ráeszméltem, hogy jobb egyensúlyra van szükségem. Kis kísérletezést követően megszereztem az optimális egyensúlyt. Különc maradtam, ám nem volt szükségem egy mindig mellettem lévő őrzőre, aki arra kellett, hogy emlékeztessen, mi a soron következő dolog a FAV-ban.

A két valóság ilyen teljes elegyedésének köszönhetően kapcsolatokat kezdtem felfedezni a kettő között. Egy tavaszi napon, mikor ebéd után visszafelé sétáltam az irodába, észrevettem, hogy egy közeli park fáit arany-fehér hab borítja be. Egy gyors realitásellenőrzés biztosított róla, hogy szilárdan fókuszált vagyok a FAV-ban. „Tyű!” – kiáltottam fel enyhe meglepetéssel. „Ez nagyon szép, de mi lehet ez?” Mostanra annyira hozzászoktam, hogy elámuljak a nagyobb valóságon, hogy az, ami normál körülmények között furcsának tűnt volna, immár furcsán normálisnak tűnt. Tanulmányozni kezdtem a fehér habot; a textúrája vattacukorszerű volt. Minden fát összekötve egymással, csillámló masszát hozott létre közöttük. Az Öböl partján fekvő ciprusi facsoportra emlékeztetett, melyet világító Spanyol moha borított.

Úgy gondoltam, roppant érdekes, de nem tudtam, mi az. Kíváncsi voltam, hogy más emberek is látják-e. Erőfeszítést tettem, hogy olybá tűnjek, mint aki nyilvánvalóan szemlél valamit. Néhány járókelő csakugyan elfordította a fejét, hogy lássák, mi az, amit nézek, majd tovább haladtak minden észlelhető reakció nélkül. Tudta, hogy aligha láthatják, amit én látok, mivel az, amit én láttam, korántsem mindennapi látvány volt. Masszív volt, és gyönyörű. Ha mások is látták volna, úgy már egy tömeg formálódott volna, hogy gyönyörködhessen benne.

Visszatértem dolgozni, és kinéztem a harmadik emeleti ablakomról, hogy lássam, vajon ott volt-e még a fényhab. Ott volt. Bezártam az irodámba vezető ajtót és belefogtam az általam tapasztalt jelenség tanulmányozásába. Felfedeztem, hogy képes vagyok eltűntetni és újra megjeleníteni a fényhabot tudatállapotom módosításával. Pár nap elteltével észrevettem, hogy minden, ami élt, rendelkezett ezzel a meleg fénnyel maga körül, és eme nem-fizikai vattacukor kötött össze mindent mindennel. Mi a helyzet a nem-organikus anyaggal, gondoltam magamban. Figyelmemet épületekre, telefonpóznákra, és vezetékekre összpontosítottam.

Megdöbbenésemre, mindent halványabb, ám szigorúbban terjedő fehér fény határolt! A vezetékek körüli fény mozgott, és valamivel rendezetlenebb is volt, mint a póznák körüli. Hitetlenkedtem, és többször is megnéztem, hogy biztos lehessek benne. Megráztam a fejem, behunytam a szemem, majd újra kinyitottam őket. Amit láttam, ugyanolyan maradt. Azt feltételeztem, hogy e különös fény valamiféle életenergia kifejeződése lehet. Épületek, telefonpóznák, és vezetékek életenergiával telve? Tudtam, hogy ezt az ötlete el kell vetnem. A fény táncolni kezdett a vezeték körül. Azonnal felötlött bennem, vajon mit látnék egy elektromos szerkezet körül. A tető alatti dolgok is rendelkeznek vajon ezzel az aurával, avagy a napsütéshez volt köze? Rápillantottam a falon lévő órára. Nem pusztán fény határolta, ám a fény erőteljesen strukturált volt, és egyenletes mozgást végzett. Ránéztem programozható számológépemre, és finoman strukturált komplex mintát láttam. Bekapcsoltam, majd beállítottam egy művelet elvégzésére – a minták megváltoztak és az általuk mutatott fényrajzolatok is átrendeződtek, amíg a műveletek elvégzésre kerültek. Újra teljese elképedtem. Mi volt az, amit szemléltem?

Pár nap elteltével felfigyeltem rá, hogy az emberek aurával rendelkeztek maguk körül, mely változásokon és színes fényjátékokon ment keresztül annak megfelelően, ahogy tulajdonosaik az életükkel kapcsolatos fontos dolgokról beszéltek nekem. Egy filmszínház nem csupán mindennapi embereket tartalmazott, hanem színekben fodrozódó formák sorait. Mindet ki, avagy be tudtam kapcsolni annak megfelelően, hogy milyen tudatállapotban voltam éppen. Évekkel később, elegendő volt pusztán a szándékomat átállítani.

A kapcsolat, mely élő dolgokat kötött össze egymással, vizuálisan nyilvánvalóvá vált. Szó szerint is láttam, hogy minden kapcsolatban állt egymással. Még a mozdulatlan tárgyak is, mint az órák, számítógépek, is rendelkeztek saját, komplex, mozgó energiamintáikkal. E tapasztalás nem történ meg Dennis-szel. Lehetséges, hogy ő nem mélyült el annyira a NAV feltérképezésében és annak teóriájában, mint én. Én a szélsőségességig eltökélt voltam az ezeket az erőfeszítéseket illető komolyságomat illetően. Gyakorta előfordult, hogy más időkben más irányok szerint növekedtünk, míg végül, általában hasonló tapasztalatok keblén kötöttünk ki. Együtt vettünk részt ebben, és én beszéltem Dennisnek tapasztalatomról – az energiaformák látásáról – ahogy ezek a jelenségek megtörténtek.

Egy nap Dennis hozott nekem egy sorozat fényképet öt emberről, és letette őket az asztalomra.

„Ők mind Szovjetek.” – mondta – „Egyikük pszichikus aktivitást vizsgáló kutatások vezetője a Szovjetunióban. Melyikük a pszichikus?”

Ezelőtt sohasem tekintettem fotókra ilyen módon, ám, fókuszált szándékkal, az aurájuk éppúgy felvirágzott, amint azt a húsvér emberek aurái tették. „Ez érdekes volt!” – gondoltam. A tudatos szándék minden – az idő és tér nem fundamentálisak. Tyű!

„Melyikük a pszichikus?” – kérdezte Dennis újra.

Visszapillantottam a képre, és valóban, egyiküknek sokkal fejlettebb energiateste volt – különösképpen a feje felett és körül – mint a többieknek. „Ő különbözik a többiektől.” – mondtam, miközben rámutattam az egyik férfire a képen. „Nem vagyok még biztos benne, mit jelent a különbség,” – intettem – „de az biztos, hogy ő különbözik a többiektől.” A távolbalátás még újszerű tapasztalás volt, és sok mindennel nem voltam tisztában, amit ennek kapcsán észleltem. E ponton sokkal inkább alapvető kapcsolatokat formáztam, és nem gondolkodtam egyedülálló jelentéstartalommal bíró aurákról.

Dennis rám nézett és elvigyorodott. „Csakugyan ő a pszichikus.” – mondta lelkesedve.

Meglepett voltam. Dennis tudta a választ – ez egy teszt volt! Nem bántam; ami azt illeti, elégedett voltam, hiszen újabb adatpont futott be, és valami értékeset és bámulatosat tanultam azt illetően, hogy a tér és idő egy nagyobb valóság al-halmaza. „Oly sokat kell tanulnom.” – gondoltam magamban, ahogy hirtelen egy elképzelhetetlenül mély és komplex valóság teoretikus képe szakadt rám. Dennis visszatért az irodájába. Mély levegőt vettem és eltűnődtem, vajon mi fog történni legközelebb, hová tartott mindez, mi minden volt még odakint, mely arra várt, hogy felfedezzék? Kicsinek éreztem magam, tudatlanságom irdatlansága szerénységre intett. Világos volt, hogy valami oly hatalmasnak és alapvetőnek a felületét kezdtem el éppen csak kapirgálni, melyet elképzelni is alig tudtam.

Ezzel egy időben, izgatottak a lehetőségek is és eltökélt voltam, hogy amit csak képes vagyok, felfedezek a valóság természetéről. Fizikus vagyok, így a tudomány és a felfedezés a szenvedélyeim – arra születtem, hogy tudni akarjam a miértet és hogyant. Huszonkét év szakadatlan tanulmányait követően ráébredtem, hogy a természetes világnak csak egy pici al-halmazáról szereztem eddig ismereteket. Fiatal voltam, tanulási sebességem, úgy tűnt, gyorsul, és a valóság sokkal menőbb, sokkal komplexebb és sokkal érdekesebb volt, mint amit valaha elképzelni tudtam volna. Olyasvalaki számára, mint én, ennél jobb már nem is lehetne – energiával telve vetettem bele magam bármely igazság megismerésébe, mely kísérletezéseim eredményeként mutatkozhatott.

Continue on to My Big TOE - Hungarian Translation - Book 1, Section 1, Chapter 2

Return to the Hungarian Translation Linkage Page