Hungarian Translation of MBT B1S1C3

From My Big TOE Wiki
Jump to: navigation, search

Thomas Campbell: Nagy Mindenség Teóriám

Magyar fordítás: Gyalog Zoltán
Első Könyv: ÉBREDÉS


1-es Szekció
Téveszme vagy Tudás: Ez a Fickó Őrült, vagy Mi?

3 Az Áldozati Banán

Egy héttel később a TM Központba tartottam, hogy megkapjam személyes meditációs hangomat, melyet mantrának neveznek. Azt ígérték, öt percnél kevesebbe telik majd – ugorj be, kapd meg a mantrádat, majd végy részt a négy tréningszesszión – mi lehetne könnyebb?

Az útmutatásoknak megfelelően, a megjelölt napon megjelentem az óráknak helyet adó romos kis háznál egy tiszta zsebkendővel és egy banánnal. Egy tiszta zsebkendő és egy banán? Micsoda furcsaság! Kezdtem kételkedni annak helyességében, amit tettem, és meglehetős bolondságnak tartottam magamtól, hogy kitartó módon lépkedtem a ház felé a banánommal és a zsebkendővel. Bárki, akinek friss gyümölcsre és egy zsebkendőre volt szüksége ahhoz, hogy megtanítson meditálni, alighanem vagy teljesen hóbortos, avagy egyszerűen csaló volt. Ez volt az első jele a furcsaságoknak. Komolyan fontolóra vettem, hogy a zsebkendő és a gyümölcs nélkül jelenek meg – csak hogy lássam, mi történik – ám a realizmus közbeszólt. Úgy döntöttem, hogy jobb stratégia lesz megfogadni az útmutatásaikat. Ostoba kérelmük ártalmatlannak tűnt, arról nem is szólva, hogy már náluk volt a húsz dollárom.

„Mi a helyzet a banánnal?” – vetettem fel gúnyosan az első embernek, akit megláttam. „Mi köze a banánnak a meditációhoz?” - kérdeztem. „Szó sem volt gyümölcsről és zsebkendőről a leckén, amin részt vettem – kicsit furcsának tűnik az egész.” A személy, akihez szavaimat intéztem, nem volt kifejezetten tudományos típus. Éppoly tanácstalan volt, mint én, ám a kapcsolat megkérdőjelezése meditáció, gyümölcs, és zsebkendők között, láthatóan nem merült fel benne. Ezt nehezen érthetőnek találtam.

Reakciója egy komikusan eltúlzott vállrándítás volt, melyet széles mosoly követett. Immár világos volt, hogy ez a fickó azt tette, amit mondtak neki, anélkül, hogy gondolkodott volna róla. Alighanem azon tűnődött, miért csinálok ekkora felhajtást a banán körül, mely nem volt sem drága, sem nehezen beszerezhető. Úgy tűnt, némileg zavarónak és kényelmetlennek találja direktségemet.

Félrepillantottam, csendesen tűnődve, hogyan létezhet, hogy emberek ennyire non-kritikusak és érdektelenek lehetnek azzal kapcsolatban, hogy mit miért tesznek. Valami ismerős volt abban a mosolyban – hang nélkül felnevettem magamban, és elgondolkodtam, vajon rokoni kapcsolatban áll-e Alfred E. Neuman-nal.

Körülbelül tíz ember állt és ült a váró szobában. Találtam egy sarkot, melybe beálltam, és csendesen várakoztam a gyümölcsömbe kapaszkodva, mint mindenki más. Végül rám került a sor. „Mire kell a banán?” – kérdeztem az első adandó alkalommal. A beavató elmagyarázta, hogy ők (a TM organizáció) rendelkeznek egy ceremóniával, melyet neki kellett elvégeznie – a friss gyümölcs a tradicionális adományt jelképezte, melyet a diák tanárának hoz.

„Mit csináltok a gyümölcsökkel?” – kérdeztem. Elképzeltem egy hatalmas adag, rothadó szimbolikus gyümölcsöt – szomorú, pocséklás jellemezte testamentumát a ceremóniás gesztusok haszontalanságának.

„Megesszük őket.” - mondta mosolyogva.

Immár megértettem – pusztán egy módja volt annak, hogy ingyen élelmiszerhez jussanak. Amennyiben a húszdolláros ár mellé egy banánnal egyenlő mellékköltséget számoltak volna fel, nem lett volna kifogásom – de azt kívántam, bár őszintébbek lettek volna ezzel kapcsolatban.

A férfi, aki mellettem állt, nagyjából velem egyidős volt, jólöltözött, lágybeszédű, valamint intelligensnek és komolynak tűnt – nem egy gyümölcspotyázó benyomását keltette. Talán nem rajtuk múlott, feltételeztem magamban. Talán azok, akik felépítették ezt az üzletet, tudták, hogy megélni aligha fognak belőle. Nem rágódtam ezen tovább. Most, hogy a banánprobléma megoldódott, figyelmemet a soron következőre fordítottam – a közelgő ceremóniára.

Azon szándéktól vezérlevén, hogy segítőkész legyek, konstruktív kritikát ajánlottam a beavatónak. Azt mondtam neki, hogy véleményem szerint mindenféle ceremónia teljesen irreleváns, és csupán rontanak azon a gondosak kialakított racionális képen, melyet a nyilvános találkozón prezentáltak magukról. Udvariasan bólintott, utalván rá, hogy felismeri a diszkrepanciát, ám más reakciót nem tett.

„Meg kell csinálnom a ceremóniát.” – mondta csendesen.

Nyilvánvaló volt, hogy nem érdekelte, mit gondolok a ceremóniájáról, vagy bármi másról, ami azt illeti – egyszerűen ez volt a mód, ahogy tennie kellett. Rám nézett, mintegy engedélyt kérve, hogy folytathassa. „Oké,” – mondtam, - „nem nagy ügy, csak rajta, csináld csak a ceremóniádat, ha ettől jobban érzed magad. Együttműködök, amíg nem kell valami hitet vallanom, avagy ígéretet tennem.” Vidáman rám mosolygott és azonnal beleegyezett.

Útmutatásainak megfelelően, egymás mellett a konyhapadlóra terített pici szőnyegre térdeltünk. Ott volt előttem a banánom, a tiszta, fehér zsebkendő közepén, mely pici tányért takart le – szegény ember oltára, semmi kétség. Az oktató sorokat kántált Szanszkrit nyelven (legalábbis azt mondta, az volt) nagyjából egy percen keresztül, majd úgy fél percig csend telepedett ránk, míg végül közölte velem a mantrámat. Párszor elismételtem vele együtt, míg helyesen nem hangoztattam. Kevesebb, mint három perc leforgása alatt átadatott nekem és általam memorizálásra került az én személyes (alighanem milliókat által osztott) titkos mantrám.

Egy tágas, emberekkel teli szobába vezettek, és azt mondták, gyakoroljam a mantrámat, hogy el ne felejtsem.

„Csak ismételgesd magadban nagyjából húsz percen keresztül.” – mondták. „Ez minden, ezt követően elmehetsz – de ne felejts el megjelenni az első tréning találkozón.”

„Micsoda dőreség,” – gondoltam. „Húsz dollárt és egy banánt fizettem ezért a Szanszkrit varázsmantráért? Mit tehetne egy szó-hang ismételgetése az elméért?”

Jóllehet nem számítottam semmire, ám, ha már eddig eljutottam, eltökélt voltam, hogy követem az útmutatásokat, és tisztességes próbát teszek az egésszel. A gyakorlással eltöltött húsz perc először lassan telt, ám idővel elsodródtam egy kellemes sehol-állapotba. Csakhamar észrevettem, hogy némely tanítványok, akik a sorban jóval mögöttem álltak, távozni készültek. „Alighanem ők is azt gondolják, hogy badarság az egész, és nem akarnak itt maradni és gyakorolni.” – gondoltam. Rápillantottam az órámra. „Tyűha!” Rég letel a gyakorlásra szánt idő – negyvenöt percet gyakoroltam! Megnéztem újra, hogy biztos legyek.

Próbáltam felkelni, hogy elinduljak, de nem tudtam mozdulni. A testem egyszerűen nem engedelmeskedett akaratomnak és erőfeszítésemnek – ez soha azelőtt nem fordult elő. Végtagjaim nehezek voltak, mintha hosszú ideje aludtam volna, ám biztos voltam afelől, hogy a tudatom és éberségem töretlen maradt – nem aludtam el. „Ez furcsa.” – gondoltam, amint vastag, ragadós, fél-szolid testemet nagy nehezen feltornáztattam és lassan járni kezdtem. Hmmm, talán mégis van ebben valami, és az imént sikerült kipróbálnom! Avagy egyszerűen csak jobban el voltam fáradva, mint gondoltam. Ez nem volt jó magyarázat – az ezeket megelőző éjjel többet aludtam a szokásosnál. „Ez érdekes.” – gondoltam magamban, - „nagyon érdekes.”

Valami különöset, de legalábbis félszeget csináltam, és megtapasztaltam valami furcsát, (az első utazásomat a belső térben) mindezt egyetlen órán belül. Szkeptikus maradtam, mely akkor (és most is) természetem volt, ám elmém továbbra is nyitott maradt. Még négy, egyenként egy órás szesszió volt hátra, és a kíváncsiságom nőtt. Minden kétséget kizáróan valami dramatikusan szokatlant tapasztaltam meg. Ez tapasztalat, kombinálva Skót származásommal és a ténnyel, hogy húsz dollárom visszaszerezhetetlenül tovatűnt, gondoskodtak a szükséges állhatatosságról, hogy egészen a végéig kövessem ezt a TM kalandot.

Continue on to My Big TOE - Hungarian Translation - Book 1, Section 1, Chapter 4

Return to the Hungarian Translation Linkage Page