Hungarian Translation of MBT B1S1C4

From My Big TOE Wiki
Jump to: navigation, search

Thomas Campbell: Nagy Mindenség Teóriám

Magyar fordítás: Gyalog Zoltán
Első Könyv: ÉBREDÉS


1-es Szekció
Téveszme vagy Tudás: Ez a Fickó Őrült, vagy Mi?


4 Óvatosan Az Első Lépéssel, Mert Nagy

Két nappal később első tréning szessziómon vettem részt. Nagyjából tizenöten voltunk, kényelmetlen, összecsukható szürke fémszékeken ülve. Körbepillantottam, hogy szemügyre vegyem társaimat. Némileg tarkabarka, ám alapvetően normálisnak tűnő, hétköznapiasan öltözött diákcsapat voltunk. Reménykedtem benne, hogy valami figyelemreméltót és jól hasznosíthatót tanulhatok, ám ezzel párhuzamosan némileg hitetlenkedő is voltam, és szinte kényelmetlenül éreztem magam, amiért húsz teljesen jó dollárt költöttem arra, hogy közöm lehessen ehhez az indiai meditációs dologhoz. Az oktató úgy nézett ki, mint mi, csak rövid volt a haja, arca frissen borotvált, és nálunk jobban öltözött – nyilvánvalóan nem diák volt. Beszélt nekünk a TM-ről, elmagyarázta a technikát, melyet alkalmaznunk célszerű annak érdekében, hogy a mantra az elménkben maradjon, majd megválaszolta kérdéseinket.

Minden processzus orientált volt. Semmi teória, semmi további ceremónia, melyekhez áldozati banán lett volna szükséges, semmi metafizikai hókuszpókusz – csak a technika. Tetszett nekem így. Tudtam róla, hogy van egy hosszú nevű indiai fickó, egy ahhoz illeszkedő szakállal, aki egyszersmind a TM mozgalom vezetője volt, de őt senki sem említette. A tényt leszámítva, hogy ez az úgynevezett guru eladta nekem ezt a meditációs technikát az általa létrehozott szervezeten keresztül, sem ő, sem pedig a szervezet nem volt releváns annak tükrében, hogy mit kezdek majd a technikával. Meggyőződhettem e tényről röviddel azt követően, hogy az oktató belekezdett kérdéseink megválaszolásába. Az egyetlen feltétel az volt, hogy nem árulhattam el, avagy adhattam el másnak a mantrámat. Ösztönönszerűen bizalmatlan voltam bármivel szemben, ami titkos volt, ám ezek a követelmények ésszerűnek tűntek. A TM képviselői semmit sem rejtegettek a nyílt kritikus szemrevételezés fénye elől; mindössze védték bevételi forrásukat és friss gyümölcseiket. Úgy tekintettem erre, mint egy védjegyre, avagy szabványra – bevételt produkáló intellektuális tulajdon, mely titoktartás által védett. Semmi probléma.

Végül a legutolsó kérdés is megválaszolásra került, és eljött az idő meditációs technikánk gyakorlására. Acélszékemben fészkelődve sikertelenül próbáltam komfortos pozíciót felvenni, miközben elmémet átadtam a mantrám hangjának. Pár percen belül, az éberség szimpla pontjává váltam, mely a semmiség űrjében létezett – szabadon lebegve, nem téve semmit sem – tudatos elmeként, kiterjedés és forma nélkül léteztem. Nem voltak gondolatok, nem volt test, nem volt szék, nem volt szoba, nem volt oktató, semmi sem. Figyelemreméltóan kellemes tapasztalat volt, mígnem egy szimpla gondolat meg nem zavarta az expanzív békét és csöndet: „Hoppá… nem csinálom jól; a mantrám hangjára kellene gondolnom!” Eme egyetlen kritikus gondolat megzavarta egyébként gondolattalan lebegésemet a belső űrben. Vissza kellett térnem a feladatra, ami a mantrámra való koncentrálás volt. Csakhamar, a külső világot illető éberségem elkezdett visszatérni, és nem pusztán azt realizáltam, hogy rendelkezem egy testtel, mely egy szobában tartózkodik, benne egy oktatóval, ám e test éppen készült kizuhanni a székből!

Ajjaj! Vészhelyzet! Vészhelyzet! Belső riasztóm működésbe lépett. Megpróbáltam magam gyorsan egyenes helyzetbe tornázni. Jobb lábam félszegen előrelőtt, ezáltal testemet visszataszítván egyensúlyi helyzetbe. „Phú! Ez közel volt – csaknem elzuhantam a padlón, mint egy zsák krumpli – az lett volna csak a jelenet.” – gondoltam magamban, miután világossá vált, hogy sikerrel visszanyertem egyensúlyomat. Képzeletben láttam magamat, amint rázuhanok a padlóra, kalamajkát okozva. A következő gondolatom ennél gyakorlatiasabb volt. „Tyű, akár a fejemet is beverhettem volna – a meditáció veszélyes lehet.” Mentális jegyzetet készítettem, hogy legyek óvatosabb a jövőben. Csaknem ezzel azonos időben, beszélni kezdett az oktató.

„Gyertek vissza,” – mondta – „a gyakorlási idő letelt.”

„Remek,” – gondoltam szarkasztikusan – „észrevett engem, és most mindenki gyakorlási idejét lerövidíti, mert én majdnem kiestem a székemből.” Felnéztem. Meglepetésemre, az oktató éppen beszélgetésbe bonyolódott egy diákkal a szoba túlsó oldalán. Úgy tűnt, sejtelme sincsen róla, avagy az iménti csaknem-katasztrófámról.

„Letelt az idő.” – mondta.

Órámra pillantottam. Micsoda? Ez lehetetlen! Elvesztettem húsz percet az életemből. Mit csináltam az utóbbi húsz percben, hol voltam?

„Bármi kérdés?” – szólt az oktató a csoporthoz általánosságban.

Felemeltem a kezem. „Hogyan előzzük meg, hogy kiessünk a székből?” – kérdeztem. Mindenki nevetett. A kérdés komoly volt; nem jöttem rá azonnal, hogy tapasztalatom szokatlan volt. Nem hiszem, hogy az oktató valaha is megkapta volna ezt a kérdést ezelőtt, mert meglepettnek tűnt, és nem tudta, mint mondjon.

„Mi történt?” – kérdezte.

„Elkezdtem a mantrámat, aztán minden üressé vált, jó volt, de amikor eszembe jutott, hogy nem ismételgetem a mantrámat, csaknem kiestem a székemből, és a húsz per letelt mindössze pár percet követően.” Megint felnevetett mindenki, beleértve az oktatót is. Csakhamar ráébredtem, hogy amit mondok, zavartnak, dezorientáltnak, avagy ostobaságnak hangzik, – tiéd a választás – és senki másnak nem volt ilyesféle tapasztalata.

„Kettőből kettő – ez a meditáció furcsa dolog lehet.” – gondoltam magamban. A kérdések és válaszok szesszió gyorsan véget ért. Azt mondták nekünk, gyakoroljuk a meditációt naponta kétszer, húsz percen keresztül mindkét alkalommal. Megjelölte következő találkozásunk időpontját, majd szétoszoltunk. Immár második alkalommal meditáltam, - legalábbis kísérletet tettem rá – és mindkét alkalomkor valami roppant furcsa történt. Mi fog történne legközelebb? Tűnődtem. Ez izgalmas volt – úgy tűnt, valami történik. Az intellektusom és a kíváncsiságom csiklandozva voltak. Kísérletezni akartam; tudni akartam, hogy csakugyan valóságos-e a dolog, csakugyan úgy működhet, ahogyan állítják? Ha pedig így van, mi mást tehetek még vele?

A soron következő gyakorló órák hasonlóak voltak az elsőhöz, azzal a különbséggel, hogy a fel mellé, bizonyos szögben állított székben ültem, hogy ne tudhassak kiesni. „Biztonsági övet és sisakot kell viselnem, avagy nagyobb széket kell ehhez találnom.” – állapítottam meg derűsen. Azonnal felötlött bennem egy mentális kép magamról, amint egy kihajtható fémszéken ülök, szemben egy nagy ventillátorral. Egy máskülönben üres szoba közepén voltam, biztonsági övet, motoros sisakot, védőszemüveget, és egy, a hátam mögött a szélben játszadozó sálat viselve (ezért volt szükség a ventillátorra). Szórakoztatott a bizarr jelenet, és szélesen elmosolyodtam rajta. Rögtön az Ász-Snoopy jutott eszembe, amint kutyaháza tetején ülve légi harcba bonyolódik a Vörös Báróval. Gyakran láttam hasonló képeket. Némelyikük, akár ez, szórakoztató volt, némelyikük hasznos. Soha nem tartottak tovább pár másodpercnél, és olyan gyorsan tűntek el, ahogy jöttek.

Az üresség állapotában lebegni, avagy a tudatos éberség egy bizonyos pontjaként létezni minden egyes tréningóra során mind könnyebbé és ismerősebbé vált. Hamarosan megtanultam, próba-és-hiba alapon, azaz sok kísérletezéssel, az üresség állapotát kontrollált látomásokkal kombinálni. A kettő egymással inkompatibilisnek tűnhet, pedig nem azok.

Két hónappal ezt követően naponta kétszer meditáltam, gondosan ügyelve rá, hogy testemet olyan pozícióba helyezzem, ahol nem dől el. Az éberségpont, avagy, a tudatpont tapasztalás folytatódott. Mindig kellemes volt. Általában tovább akartam maradni benne, de nem tettem, mivel rendkívül elfoglalt voltam. Pezsdítő hatásúnak is találtam – úgy tűnt, fellendíti az energiámat. A lehető legnagyobb meglepetés az volt, hogy a meditáció szakmai szempontok szerint is produktív lehet! A látomások hozzáadásával, a belső tér a munkavégzés számára is nagyszerű hely volt.

Fizika problémákat tudtam megoldani, kísérleteket eszeltem ki, kutatási eredményeket analizáltam, tízszer olyan gyorsan tudtam számítógépes kódot írni és az abban lévő hibákat kijavítani, mindezt jobb eredményekkel, mint a normálállapotú tudatom segítségével. Különlegesen komplex problémák sokkal egyszerűbbnek és tisztábbnak tűntek meditációs állapotban. Mikor egy héten keresztül hiába dolgozol azon, hogy megtalálj egy hibát az analízis szoftveredben, majd, hazaérvén megoldod a problémát – nem csak képzeletbeli megoldásról van szó, hanem valós megoldásról – tízpercnyi, meditációs állapotban eltöltött időkereten belül… Akkor egyértelműen tudod, hogy olyasvalamit találtál, aminek valódi hatásai vannak – és valódi értéke.

Az ilyen típusú, illogikus ám rendkívüli módon produktív tapasztalatok nem pusztán alkalomszerűek voltak; nem csak egyszer-kétszer fordultak elő, ehelyett megbízható rutinszerűséggel működtek. Végül már nem is várakoztam tovább arra, míg minden normál metódus és erőfeszítés kipróbálásra került, mielőtt még a meditációhoz fordultam volna. A meditáció működött akkor is, amikor egy probléma kapcsán elsőnek próbáltam ki, jelentős időt és erőfeszítést spórolván meg azáltal, hogy így elkerülhetővé vált a processzus első három lépése. A kemény munka, a magamra szabott túlórák, a frusztráció, az elkeseredettség megtapasztalása nem tartoztak többé az alapkövetelményekhez, hogy nehéz és komplex programozói, illetve fizika problémákat legyek képes megoldani.

Meglepett és örömteli voltam, hogy a meditációnak direkt, objektív, gyakorlati értéke van. Ez egy nem várt felfedezés volt. Teszteltem és teszteltem, majd elkezdtem függeni tőle. Úgy tűnt, okosabbá váltam általa, és a többi diák ezt észlelte. Észrevételeket fűztek a képességeimben beállt változások kapcsán. Most, jobban, mint azelőtt valaha, kiemelt gyakorisággal akarták megbeszélni velem kutatásaik eredményeit, és hozzám fordultak segítségért, hogy segítsek megtalálni az esetleges hibákat számítógépes programjaikban.

Beszéltem nekik a TM-ről, de egyikőjük sem vette a fáradtságot, hogy kipróbálja. Ez meglepett engem. Valami oknál fogva arra gondoltam, hogy a fizikusok ennél nyitottabbak lesznek. A meditáció kipróbálása, úgy tűnt, számukra túl nagy kilépést jelentett a személyes és kulturális hitrendszerűk által nyújtott komfortból. „Hát, az ő veszteségük.” – gondoltam. Ezt akkoriban nem tudtam, de úton voltam afelé, hogy furcsává váljak szemükben. A legenyhébben fogalmazva is úgy tűnt, hogy szokatlanul nyitott elmém van. Perspektívám és valóságom tágult.

E pillanatig úgy gondoltam, hogy a jelentőséggel bíró létezés egy működő realitásra szorítkozik. Azaz, ha valami mérhető, úgy valóságos. Hogy mérhető legyen, egy dolognak interakcióban kell állnia érzékszerveinkkel, avagy egy olyan berendezéssel, mely interakcióban áll érzékszerveinkkel. Amennyiben nem mérhető (nem tud interakcióba lépni velünk, avagy berendezéseinkkel), úgy valósága és létezése (avagy ezek hiánya) irreleváns. Ilyen egyszerű volt; a dolgok vagy működőképesen reálisak, avagy irrelevánsak voltak. A dolgok, melyek nem mérhetőek, ám létezésükre következtethetünk más, mérhető dolgok kapcsán, a sejtelem szürke területére esnek. Minden teoretikus és hipotetikus dolog eme szürke kosárba esik.

Mint koncepcionális konstrukciók, a szürke dolgok elfogadhatóak, ám nem keverendőek össze a valódi dolgokkal, valamint nem célszerű őket önmagukban túl komolyan venni. Az akadémikus kutatást végző tudós elsődleges missziója olyan érvényes, megismételhető, mérhető adat összegyűjtése, mely adatkincs egy szürke, teoretikus konstrukciót valós objektummá, avagy valós hatássá transzformálhat át.

Ilyen körülmények között, a kvantum mechanika hullám pakettjei, a feketelyukak, a kvarkok, az igazság, a szeretet mind e szürke mező területére esik. Fontos, hogy ne keverjük össze a hipotetikus dolgokat a valóságos dolgokkal, avagy könnyen saját képzeletbeli kutyafarkunkat kergethetjük a fa körül, avagy szilárdságot hallucinálhatunk a füst tulajdonságaként. Elmém nem volt zárt, meghagytam az új információ befogadásának lehetőségét. Elegendő valós, mérhető adattal valaki végül áthelyezhet egy dolgot, például a fekete lyukakat, a hipotetikus dolgok világából a valós dolgok világába – ám kizárólag jó minőségű, megbízható, elegendő adat birtokában. E bizonyos hozzáállásom sohasem változott. Továbbra is így éreztem, így dolgoztam, és ezt a metodológiát alkalmaztam annak megkülönböztetésére, hogy mi a valós és mi nem.

És most meg kellett változtatnom a realitásról alkotott filozófiámat. Voltak azok a dolgok, melyek nem voltak mérhetőek, ám működőképesen funkcionáltak, (beleértve meditációs állapotomat, melyet a tudat egy módosult állapotaként definiálhatunk) és melyek egyet jelentettek olyan szubjektív tapasztalatokkal, amik objektív eredményekkel bírtak. Az ember eme nem mérhető elmeállapotokkal valós dolgokra gyakorolhat hatást. (A „hatást gyakorolni”, „hatást gyakorló” kifejezéseket itt tisztán matematikai, avagy tudományos szempontból értem.) Világossá vált előttem, hogy egy szándék által vezérelt, módosult tudatállapot konzisztensen és közvetlenül tud hatást gyakorolni és interakcióban állni olyan valóságos dolgokkal, mint a számítógépes kód. Komplex logikai problémák váltak megoldhatóvá racionális processzusok akaratlagos alkalmazása nélkül. Valamiképp, egy nem mérhető szubjektív tapasztalat megbízható és hatékony tudományos eszközzé vált, köszönhetőn a tudat egy bizonyos műveletének. Nagyon érdekes!

Ellentétben a koncepcionális konstrukciókkal, mint az igazság és a szeretet, a megváltozott tudatállapotok és ezek objektív eredményei mérhetőnek, konzisztensnek, és alapvetően jól definiálhatónak tűntek. Sokkal inkább voltak a tudomány dolgai, dolgok melyekkel lehetséges volt kísérletezni és kutatni. Ha valaki e megváltozott tudatállapotban volt, bármikor felhasználhatta e cselekvésekre – a hasonló aktivitás minden kísérlet kapcsán hasonló eredményeket produkál.

Nem voltam különleges; éppolyan voltam, mint bárki más. Azon tűnődtem, léteznek-e vajon további módosult tudatállapotok, és ha igen, mit tehet velük az ember? Természetemtől fogva kíváncsi voltam.

Valóságom kitágult. Hozzáadtam a kijelentést: „Amennyiben egy dolog jól definiált és konzisztensen működőképes (profitábilisen és megbízhatóan használható bárki által az ismert, működő és működtetett valóságban), úgy egyszersmind valóságosnak is kell lennie.”

Ésszerűnek tűnt azt feltételezni, hogy kizárólag valóságos dolgok lehetnek funkcionális operátorok egy működő valóságon belül. Hogyan lenne lehetséges, hogy valami, ami nem valóságos, közvetlen hatást gyakorol dolgokra, melyek valóságosak? Definíció szerint, egy működő valóságban a nem valóságos dolgoknak nincsen mérhető hatása, nem képesek interakcióban állni valóságos dolgokkal, valamint jelentőséggel sem bírnak ezek számára.

Meditálásomnak mérhető, objektív eredménye volt – én is tudtam ezt, illetve mások is világosan észlelték, még ha nem is értették ennek okait. Számomra teljesen világos és nyilvánvaló volt; nem csupán valami finom effektusról volt szó, melyet hóbortos tudósok értenek félre. Nem hallucináció volt. Tudtam, amit tudtam. Hogy hányan értenek egyet velem, ha valakik is, nem bírt jelentőséggel. Bíztam elmémben és tudományomban.

Nekikezdtem más, szokványosnak mondható módosult tudatállapotok analizálásának, mint például a nappali álmodozás. Hasznosak vajon a nappali álmodozások? (A személy által szándékosan előállított belső vizuális tartalmak.) Természetesen! Miért nem vettem észre ezt eddig? Az emberek az idők kezdete óta készítik fel magukat mentálisan mindenféle dolgokra. Például, valaki ismétlésszerűen gyakorolhat képzeletben egy később megtartandó beszédet – állításokat tehet, képzeletbeli kérdésfeltevéseket válaszolhat meg. A relevancia kritériumai: konzisztensen működőképes-e, csakugyan segíti-e az egyén teljesítményét az objektív valóságban, illetve, mérhetőek-e a hatásai? Az irányított képzeletünket illető példa kapcsán minden egyes felvetés kapcsán határozott „igen” a válasz.

Kérdezd meg bármelyik élsportolót, atlétát, hogy az irányított mentális preparáció fontos része-e sikerének. Az egy bizonyos módosult tudatállapot kontextusában tett mentális erőfeszítés valóságos dolgot kell, hogy megjelenítsen, mivel valóságos hatásokat produkál, melyek egyfelől univerzálisak, másfelől specifikus járulékai annak a bizonyos módosult tudatállapotnak, melyhez tartoznak. A „módosult” definíciójává az vált, hogy más, mint a normális. A „normális” azt jelentette, hogy éber, és a fizikai világra fókuszált – amilyen most te is vagy, mikor ezt a könyvet olvasod. Minden módosult tudatállapotnak megvan a maga funkciója. A nappali álmodozás a módosult tudatállapot egy specifikus típusa. Azon módosult tudatállapotok, melyek nem rendelkeznek univerzális és konzisztens funkcionalitással, definíciószerűen használhatatlanok, és mint ilyen, irrelevánsak. Kizárólag a hasznosakat láttam szívesen újonnan kiszélesedett valóságomban – ezek voltak azok, melyekről többet akartam tudni.

A valóságos dolgok, a jelentőségteljes dolgok, immár vagy objektíven mérhetőek voltak, avagy, konzisztens és megbízható interaktivitást mutattak a valóságos dolgokkal. Mindez valóságos világom jelentős kiterjeszkedésével jelentett egyet. Az „objektív” szó azt jelenti, hogy ezeknek a dolgoknak univerzálisan és konzisztensen létezniük kell mind mások, mind pedig az én számomra. Tőlem függetlennek kell lenniük, és létezniük kell, függetlenül attól, hogy én létezem-e, avagy sem. Mások (potenciálisan mindenki) is képesek kell, hogy legyenek ugyanezen mérések elvégzésére, és a mérhető funkcionalitás meglelésére. Máskülönben, mindez csupán saját priváthallucinációm lenne, nem pedig annak a nagyobb valóságnak a része, melyet mindannyian osztunk.

Mikor ráébredtem, hogy a valóságról alkotható kép sokkal nagyobb, mint azt előzőleg gondoltam, eltűnődtem rajta, hogy létezik-e vajon más szubjektív tapasztalatkincs is, mely konzisztens, objektív, mérhető eredményeket képes produkálni. Hol vannak a határok? Mennyi valóság volt odakint, amit nem vettem észre? Miféle, valós és funkcionális processzusokat rejtett az elme, melyek korlátos éberségemen túl rejtőztek? Több mint húsz esztendőn át voltam vak, és ébertelen valóságom egy jelentős részéről! E gondolat súlyos teherként nehezedett rám.

A tény, hogy szándéktalanul, tudtomon kívül erőltettem korlátot működőképes valóságomra merő tudatlanságból, elfogadhatatlan, megbocsáthatatlan, és nem kis mértékben alázatra okító tapasztalat volt. Életem mely szignifikáns részének észrevételét mulasztom még el? Meg kellett találnom a választ erre a kérdésre. Megelégedni azzal, ami adatik, anélkül, hogy keményen nekifeszülnék a korlátoknak, abszolút idegen a természetemtől. Elmémet ellentmondást nem tűrően nyitották fel tapasztalataim vitathatatlan tényei, minek eredményeképpen, kevésbé tartottam magam filozofikus mindentudónak. Ráébredtem, hogy sok olyan dolog létezik, melyek az élethez és a valósághoz kapcsolódnak, ám mégsem tudok róluk. Az arrogancia elillant, ahogy a nyitottság és kíváncsiság mind felajzottabbá váltak.

Az azóta eltelt harminchárom év során nem sokat változtattam a valóságról alkotott definíciómat működtető filozófiai alaphozzáállásomon; ma, az azt illető definícióm, hogy mi számít valóságos tapasztalatnak, esszenciálisan ugyanaz. Minden, a valóságot illető, hitelt érdemlő koncepciónak szubjektív tapasztalatot kell tartalmaznia, mely konzisztensen és univerzálisan vezethet egy hasznos, objektív (bárki által mérhető) funkcionalitáshoz.

Sokkal később világossá vált, hogy valóságom kiterjesztése egy ponton túl személyes gyarapodást követel meg. Emelnem kellett tudatom minőségét, hogy megérthessem a nagy képet. Ezzel kölcsönhatásban, a nagy kép megértése segített abban, hogy felnőjek. A két folyamat kiegészítette egymást.

Utazásom ártatlanul indult. Érdekes módon, bár semmi sem változott meg különösebben, ami átfogó filozófiámat illette, a hihetetlen tanulási tapasztalatok tárháza folytatólagosan, egyre gyorsulóbb ütemben gazdagodott. A valóságot illető megértésem ma is aktív, expanzív módon gyarapszik.

Continue on to My Big TOE - Hungarian Translation - Book 1, Section 1, Chapter 5

Return to the Hungarian Translation Linkage Page