Hungarian Translation of MBT B1S1C6

From My Big TOE Wiki
Jump to: navigation, search

Thomas Campbell: Nagy Mindenség Teóriám

Magyar fordítás: Gyalog Zoltán
Első Könyv: ÉBREDÉS


1-es Szekció
Téveszme vagy Tudás: Ez a Fickó Őrült, vagy Mi?


6 Szemtől Szemben a Whistlefieldi Varázslóval

A péntek késő délután végül elérkezett. Míg kollégáink javarésze hazafelé indult, hogy belekezdjen a hétvégébe, tizenketten közülünk három autóba zsúfolódva nekivágtunk a Mr. Monroe meglátogatását jelentő kirándulásnak. Nem ismertem ezeket az embereket; relatíve új alkalmazott voltam egy cégen belül, mely nagyjából ötszáz embert foglalkoztatott. Furcsa csapat voltunk, férfiak és nők; fiatalok és idősek, nagyon konzervatív emberek – jobbára szakmabeli, technikai beállítottságúak. Nem azok a típusú emberek voltunk, akiktől azt várhatták volna, hogy élénk érdeklődést mutatunk Mr. Testen-Kívüli-Tapasztalás viselt dolgai iránt. Tetszett nekem, hogy ennyi nyitott szemléletű ember dolgozott a munkahelyemen. Mint mindig, bármi, ami kívül esett a megszokottan tapasztaltakon, azonnali újragondolást követelt. Arra gondoltam, hogy az elmúlt hét év során, melyet szinte kizárólag a legelkötelezettebb tudósok között élve töltöttem, tudtomon kívül is torzította az embereket illető ítélőképességemet – világos volt, hogy elfogultsági hibák voltak az analízis algoritmusaimban. Ez komoly probléma volt. Pár másodperc leforgása alatt kialakítottam magamban egy kísérleti tervet, mely segíthet kiküszöbölni a felvetéseimben jelentkező hibákat, egyúttal mentális jegyzetet készítettem mely arra intett, hogy figyeljem ezeket az embereket még közelebbről.

Legtöbbjük szkeptikus volt, az egyik hölgy kicsit rémültnek tűnt, mindenki lelkesnek mutatkozott, és egyikünk sem tudta, mire számíthatunk. Mindannyian izgatottan, vég nélkül cseverésztek - a jelenet hiperaktívnak és irracionálisnak tűnt számomra. Mint általában, most sem mondtam semmit. Nem voltam jó társasági keveredő. Nem kapcsolódtam a fókusz nélküli, ötletszerű buborékérzelmekhez, sem a szorongásokhoz, és nem értettem ezeket az embereket. Úgy tűnt, életüket szinte vezérlik, de legalábbis nagymértékben befolyásolják a véletlenszerű, irracionális érzelmek. Furcsa módon hatott rájuk a bizonytalanság.

E pillanatokban még nem sejtettem, hogy ők voltak azok, akik valójában normálisak voltak. A felsőoktatásban eltöltött évek hosszú sora, és a fősodorbeli szociális interakció hiánya kibillentették a normalitást illető vízióimat az egyensúlyból. Úgy gondoltam, Spock volt normális, míg az Enterprise legénységének többi tagja reménytelen, örökké szerencsés, hóbortos flótás volt csupán. „Ez egy furcsa éjszaka lesz,” – gondoltam magamban – „ezekkel a furcsa emberekkel, ezen a furcsa kiránduláson Dr. Furcsához.” Mint kiderült, azokat az embereket kivéve, akikkel együtt utaztam, nem volt különösebben furcsa, ám életemet örökre megváltoztatta.

Bob Monroe egy Whistlefield nevű birtokon élt – ötszáz holdnyi földre való erdő, mező, és tavak. Jókora villa magasodott elegánsan egy domb tetején, körötte fél tucat ló, egy szénapajta, valamit két kisebb tó is látható volt, miheztartás végett. Úgy tűnt számomra, hogy Mr. Monroe egy relatíve vagyonos déli úriember lehetett. Lassacskán végigautóztunk a fél mérföld hosszú felhajtón, melyet frissen fehérre mázolt kerítés határolt. Néhány ló trappolt mellettünk, velünk együtt haladva. „Tyűm ez nem mindennapi!” – gondoltam. „Ez a fickó nem réveteg holdkóros - az biztos.” Analízisem folytatódott. „A furcsa könyvek nem túlzottan kifizetődőek – nem úgy tűnik, mintha a hiszékenyek kihasználása a pénzük megszerzése érdekében egy valószínű motiváció lenne.” Mindenesetre, a végső ítélet megalkotását mindaddig hátrahagytam, míg nem találkozhattam a férfivel én magam.

Az autó végül megállt a ház előtt. Számos nagytestű kutya rukkolt elő, hogy találkozhassanak velünk – két dalmata, és egy jókora németjuhász kérlelhetetlenül belefogtak a riasztásba, tudatván, hogy a kocsifelhajtón behatolók tartózkodnak. Utastársaim úgy gondolták, jobb, ha az autóban maradnak, míg a kutyák barátságosságáról előzetes meggyőződést nem nyertek.

Nonszensz! Olyan furcsák voltak ezek az emberek – mint a rémült gyerekek. Elgondolkodtam, mi történhetett vajon velük, hogy ilyenekké váltak. A kutyák ugatnak az idegenekre, mivel ez a feladatuk – ez nem jelent semmit. Gyorsan kipattantam az autóból hogy hellót mondjak, és fültöveket simogathassak.

Azonnal három nedves nyelv és játékos mancsok borítottak be. Szerelem volt az első látásra. Úgy viselkedtek, mint akikkel hetek óta nem játszottak. Jó volt kiszállni a tömött autóból, és olyan racionális élőlények között lenni, akik tudták magukról, miről is szólnak tulajdonképpen. Azonnal kiegyensúlyozottabbnak éreztem magam.

Érdemes lehet megmagyaráznom, hogy az autóból való kipattanás sem bátor, sem bolond dolog nem volt – azok a kutyák nyilvánvalóan barátságosak voltak. Amit nem értettem, az volt, hogy létezhet, hogy ez a tény nem nyilvánvaló a többiek számára. Arra az összegzésre jutottam, hogy vagy egy csapat olyan emberrel utaztam, akik nem voltak ismerősei a kutyák lélektanának, avagy egyetlen, kutyáktól félő ember félelme a többieket is befolyásolta.

Mostanra mindenki az autókból való kikászálódással foglalatoskodott, körbe-körbe nézelődtek, azon tűnődve, most mitévők legyenek. „Talán nem ebben a régi farmerben kellett volna jönnöm.” – mondta egy hölgy aggodalmaskodva – nyilvánvalóan megdöbbentette Monroe birtokának karaktere. Mindhárom, jelenlévő nő reflexszerűen kezdtek táskáikban kotorászni, friss sminkért. „Miért csinálják mindig ezt?” – tűnődtem csendesen. „Nem jöttek még rá, hogy a smink ezúttal nem jelent különbséget?” Mindig csodálkozásra méltónak és szórakoztatónak találtam, mikor emberek belső indíttatások hatására viselkedtek meghökkentően irracionális módon.

Hosszú évek óta kíváncsi voltam a „kulturális őrület” okának gyökereire – azokra az abszurdul illogikus hozzáállásokra és cselekedetekre, melyeket kultúránk normálisnak tartott. Némely ezek közül, mint például a „sminkelési sürgősség” teljes mértékben jóindulatú kényszer; más típusok az enyhén diszfunkcionálistól egészen a rettenetesen destruktívig terjednek. Arra az óvatos következtetésre jutottam, hogy a kulturális őrület kulcs-motivátorai félelem alapúak, és érzelmek által vezéreltek. Egyikhez sem tudtam viszonyulni, a legcsekélyebb mértékben sem. Mindenesetre, annyit ösztönszerűen tudtam, hogy nem jó dolog ez, és nem kínál kedvező véleményt társadalmunk racionalitásának általános szintjéről. Kíváncsi voltam ezekre a jelenségekre, és mindig mentális jegyzetet készítettem az ilyen viselkedésjegyekről, amikor közelemben tapasztaltam azokat. Nem éreztem magam felsőbbrendűnek. Nem éreztem késztetést, hogy összehasonlításokat végezzek. Pártatlan megfigyelő voltam, csillapíthatatlan kíváncsisággal – ez minden. Csupán más voltam, nem pedig jobb és nem rosszabb e differencia miatt. Úgy tűnt, örökös kívülállónak születtem - és kedvemre való volt ez így. A kívülállóknak mindig objektívebb és pártatlanabb rálátásuk van. Tudósként semmi sem volt fontosabb, mint a logikus tisztaság és az objektivitás. Másnak lenni, és a kívülálló perspektívájával rendelkezni áltanosságban volt komfortos – előnyként tekintettem rá. Nekem pompásan megfelelt.

Az illogikus szociális viselkedést illető töprengéseimet csakhamar valami fontosabb szakította félbe. A Whistlefield Villa nagy fehér kapui feltárulásba kezdtek. A beszélgetések mondatok közben szakadtak félbe. Minden fej a hang felé irányult, csendes várakozással telve. Az egy, az egyetlen, a Bámulatos, Testen-Kívüli-Ember csakhamar húsvérré válik szemünk előtt. Hamarosan meglátjuk, őrült-e ez az ember.

Mr. Monroe kilépett a kapuba. Pár másodpercig egy hangyányit beletörődőnek tűnt – mint valaki, aki jól tudta, hogy hamarosan vizsgálat alá és kiértékelésre kerül, mint egy elfogott ufonauta, avagy egy furcsa, egzotikus állat. Kitekintett a névtelen, csendesen felé bámuló fejek tengerére. Egy pillanatnyi szünetet követően, teljesen kilépett az elegáns, kőből készült verandára, magabiztosan, szolid jelenléttel. Nem viselt fehér öltönyt hozzáillő kalappal és nyakkendővel, mint Sanders Ezredes (az egyetlen úriember a déli államokból, aki eszembe jutott éppen). Ehelyett komfortosnak, közlékenynek, és barátságosnak látszott – inkább idézte a kutyák, semmint a ház csendesnek tűnő hangulatát.

Robert Monroe erős csontozatú, középmagas ember volt; széles mosolyt viselt, szeme játékosan csillogott. Ha csak ránéztél, ellazultál. Mindnyájunkat egyenként üdvözölt, mintha csak tapasztalt politikus lett volna – játékos bemondásokat és rövidke szellemességeket szórva, ahogy haladt. „Ez a fickó a Télapó is lehetne.” – gondoltam magamban, nem is olyan kevés vidámsággal. „Egy kedves öreg apó, aki kényelmesen kortyolgatja kedvenc nyári teáját vidéki villája verandáján.”

„Hát te meg mit mosolyogsz?” – követelte barátságosan, amint figyelme hirtelen az én irányomba fókuszált.

Most közvetlenül rám szegezte tekintetét, sokat tudó, manószerű mosollyal. Egy pillanatig olyan érzésem támadt, hogy alighanem a gondolataimban olvasott, és szórakoztatónak találta Monroe Télapó víziómat.

„Ó, semmit.” – válaszoltam, ügyetlenül elmosva a kérdést. Mielőtt reagálhatott volna, kitérésemet azonnal egy saját kérdéssel követtem. „Hogyan és mikor hagytad el a testedet először?” – kérdeztem. E pillanatig, senki sem volt ennyire direkt. Én nem tudtam, hogyan kell bárhogy másképpen viselkedni. Hirtelen csend telepedett ránk, és jobban fókuszáltuk lettünk, ahogy mindenki várakozással telve hallgatott.

„Csak úgy megtörtént.” – válaszolta – „Úgy tizenöt éve kezdődött el, minden különösebb ok nélkül.”

„Hogyan reagáltál erre a tapasztalásra?” – kérdeztem szünet nélkül.

„Azt gondoltam, lehetséges, hogy kezdek megőrülni.” – mondta. „Kezdetben aggódtam miatta, de nem tehettem mást, mint kísérleteket folytattam az élménnyel – ilyen a természetem.”

Konzultál pszichológusokkal, pszichiáterekkel, és egy parapszichológussal. Mindannyiak tökéletesen épelméjűnek találták, melytől jobban érezte magát, és mely magabiztosságot adott neki.

Olybá tűnt, Monroe akaratán kívül egy olyan módosult tudatállapotba került, mely hozzáférést biztosított számára egy nagyobb valósághoz, egyszersmind bámulatos, bizonyítékerejű adatkincset produkálva a parapszichológus által kontrollált körülmények között. Mivel ezek a tapasztalatok nem látszottak előnytelen hatást gyakorolni elméjének épségére és kompetenciájára, bátorítást kapott, hogy bonyolítsa, rögzítse, és végül, irányítsa ezeket a szokatlan tapasztalatokat.

„Milyen bizonyítékerejű adatod van?” – lőttem vissza.

„A legtöbb benne van a könyvben.” – mondta – „távszemlélés, főleg.”

„Mi pontosan a távszemlélés?” – kérdeztem.

„Információ megszerzése paranormálisan, mely során, testen kívüli állapotban szerzed be a célinformációt – anélkül, hogy magaddal vinnéd a testedet is.”

„Oh, értem.” – mondtam birkaszerűen, miközben rájöttem, hogy ostoba kérdést tettem fel, melyre a válasz nyilvánvaló volt. Pillanatnyi szünetem lehetőséget adott a többieknek is, hogy bekapcsolódjanak privátbeszélgetésünkbe. Többé senki sem volt szégyenlős.

Az este vége felé Monroe elvitt minket egy épületbe, melyet tervei szerint olyan laboratóriummá alakít át hamarosan, mely a módosult tudatállapotokat vizsgálja. Nyilvánvalónak tűnt számomra, hogy kétségbeesetten legitimálni akarja mindazt, ami spontán történt vele. Le akarta mosni a hóbortosság stigmáját, és helyettesíteni akarta azt a tudományos szigor általi jóváhagyással. Eltökéltnek és komolynak látszott, valamint hajlandó volt pénzt áldozni e célok érdekében.

Nem pózolt, nem sóvárgott figyelmet – tényleges érdeklődést mutatott a valós tudomány felé. Legitimációt akart, nem elismerést, pénzt, avagy hírnevet. Sikeres helyi üzletember volt. Ezen felül, egy növekvő kábeltévé társaság elnöke volt, és egy totálisan józan, intelligens, jól összeszedett, konzervatív ember benyomását keltette bennem. Mindennek tetejében, racionális típus volt. Egy mérnök személyiségével rendelkezett. Egyenesebb és intellektuálisan precízebb – kevésbé érzelmek által hajtott - volt azoknál a technikai szakmabelieknél, akik felől most kérdések záporoztak rá. A kérdések minősége változékony volt – egyértelműnek tűnt, hogy Monroe udvarias és türelmes ember. Ha nem tudtad volna, hogy írt a testen kívüli tapasztalásról, ezt sohasem találhattad volna ki körülményeiből, megjelenéséből, avagy viselkedéséből.

Majd jött egy olyan ajánlat, melyet nem utasíthattam vissza. Monroe kihívást intézett a kongó laboratóriumterem hátuljában lézengő csoport felé. „Ti technikai beállítottságú, tudományos típusok vagytok, igaz?” – kérdezte retorikusan. Mindannyian bólogattunk, egyetértésünket mormolva orrunk alatt, azt várva, mi következik legközelebb. „Keménymag tudósokat és mérnököket keresek.” – folytatta. „Embereket jó professzionális háttérrel, akik segíthetnek nekem igazi és komoly tudományos kutatásokban, melyeket más tudósok is elfogadhatónak értékelnek.” – közölte. „Tehát ezért hívott meg minket.” – gondoltam magamban elhatalmasodó várakozással. „Remek!”

Jelentkeztem – egy reflexív aktus, melyet több mint húsz, diákként eltöltött esztendő kondicionált. Nem is tehettem másként. Olybá tűnt, képtelen voltan egy kérdésre a testem mellé eresztett karral válaszolni. Monroe közvetlenül rám nézett, láthatóan szórakoztatónak találva élénk jelentkezésemet. Kicsit ostobának érezve magam, szabad kezemmel lehúztam a levegőből jelentkező karomat, majd azt mondtam: „Fizikus vagyok, és nagyon érdekel a módosult tudatállapotokat illető kutatásod. Ha megtanítod nekem mindazt, amit tudsz a testen kívüli tapasztalásokról és a módosult tudatállapotokról, akkor segítek neked legitim tudományos kutatásokat végezni.

Csaknem azonnal, újabb hang csatlakozott a beszélgetéshez.

„Én elektromérnök vagyok, és szeretnék veled dolgozni… ha megpróbálnád megtanítani nekem mindazt, amit tudsz.”

Nyújtózkodtam, hogy lássam, ki beszél. Egy fiatal fickó volt, talán pár évvel idősebb nálam, de nem sokkal. Nem ismertem őt; idefelé nem ugyanabban az autóban utaztunk. Monroe határozottan nézett kettőnkre – hosszú és pregnáns csend ereszkedett ránk, amint Monroe a szituációt mérlegelte és a lehetőségeit latolgatta. Mindenki hallgatott, azt várva, mi lesz a következő történés.

Úgy vélem, Monroe azt preferálta volna, ha idősebb, már komoly gyakorlattal rendelkező tudósok alkotják laborszemélyzetét. Valakik, akik érettebbek, és rendelkeznek szakmai reputációval – ez bizonyos módon azonnali hitelességet előlegezett volna a kezdeti kutatásoknak. Ám mindketten tudtuk, hogy ezek a tudósok aligha voltak érdekeltek az ilyesmiben, sem pedig abban, hogy munkát végezzenek tudáscsere alapon. Amennyiben szakmai reputációval rendelkeztek, úgy ezt a szakmai reputációt védeniük kellett, és alighanem soha nem engedték volna meg, hogy nevük hasonló áltudományos vonatkozásokban merüljön fel, ily távol a tömeg jelentette biztonságtól. A tudósok, ellentétben a saját maguk által kibocsátott sajtóközleményekkel, jórészt egy másik típusú birkanyáj tagjai csupán. Mindenfajta hitelesség forrása a társak által kínált kritika, és a tudományos közösség jelesebb képviselői a módosult tudatállapotokat és a testen kívüli tapasztalást egyaránt lepraként kezelték. Monroe már belerohant korábban eme zárt elméjűség által alkotott falba – mely alighanem egyik fő oka volt annak, hogy a tudomány által adott tisztességet és elfogadást akarta megkapni.

Gyorsan kiértékelte saját esélyeit annak érdekében, hogy hatékonyabb mód nyíljék erre. Végül megtörte a hosszas csendet. „Miféle diplomáitok vannak?” Dennis Mennerich, a másik önkéntes, elektromérnöki mesterfokozattal rendelkezett. „Oké.” – közölte Monroe magabiztosan. „Megegyeztünk! Hívjatok fel pár nap múlva, és megbeszélünk egy találkozót.” Megadott egy telefonszámot. A téma megváltozott. Nem figyeltem már szorosan a beszélgetés fonalára. Olyan izgatott voltam, amennyire csak izgatott lehet egy hozzám hasonló ember – azaz, enyhe várakozással telítettséget éreztem.

Hová vezethet mindez? Mit taníthat nekünk Monroe valójában? Hogyan tesz majd kísérletet tanításunkra? Miféle tudományos eljárások alkalmazása lesz majd lehetséges? Miféle adatkincset gyűjtünk majd össze? Mit fogunk mérni? Elmémben kérdések záporoztak kérdések hátán. Mi történne, ha kiderülne, hogy színlelt dolog az egész? Ha azt látnám, hogy Monroe mégsem érdekelt a valódi tudományban, akkor gyorsan és udvariasan kiszállnék – ez könnyű lenne.

Jobban alakult ez az este, mint amire számítottam. Módosult tudatállapotokat fogok tanulmányozni – valami olyasmi ez, melyet évek óta csinálni akartam, de nem tudtam, hogyan kezdjek neki. „Ez egy remek alkalom lehet.” – gondoltam. „Legjobb lesz, ha tudásom legjavát beleadva kíváncsian várom, mi történik, ha történik valami egyáltalán.”

Akkor ezt még nem tudtam, ám az életem csakhamar jelentős fordulatot vett. A furcsa és a furcsább (természetesen ezek merőben tudományos variánsai) hamarosan oly szokványossá váltak, mint a friss levegő.

Pár nap elteltével felhívtam a papírfecnire írt telefonszámot, melyet sietve szereztem be azon a Monroe villájában töltött éjszakán. Sötét volt, kint voltunk a szabad ég alatt – ám a számok akkor jól olvashatónak tűntek. Tárcsáztam, de nem volt válasz. Kísérletet tettem később, nem volt válasz. A következő nap ugyanez történt, amint, a rákövetkezőn is. Nem volt válasz. Nem volt válasz. Nem volt válasz. A hét hátralévő részében felhagytam a kísérletezéssel. A következő héten újra próbáltam. Nem volt válasz. Majd arra gondoltam, a hármas talán egy nyolcas, és megpróbáltam így hívni a számot. Nem volt válasz. Felhívtam a tudakozót – Monroe száma nem szerepelt a telefonkönyvben. Pár napig újra nem próbálkoztam. Két hét telt el a látogatásunk óta. Próbáltam a hármassal, aztán újra próbáltam nyolcassal… de várjunk csak… valaki beszélni kezdett. Csudába, csak egy üzenetrögzítő volt! A gép nem említett neveket. Hagytam egy üzenetet. Semmi sem történt, senki sem válaszolt a hívásra.

Pár nappal később úgy döntöttem, újabb kísérletet teszek. Olyan meglepett voltam, amikor egy női hang udvarias „Halló”-ját hallottam a telefonból, hogy szükségem volt egy másodpercre, hogy ráfókuszáljak arra, mit is teszek – egy valódi húsvér ember! Tyű! Közöltem, hogy Mr. Monroe-val szeretnék beszélni.

„Mivel kapcsolatban?” – kérdezte a női hang udvariasan.

Végre sínen voltam. „Robert Monroe rezidenciájával beszélek?” – kérdeztem.

„Igen.” – válaszolta – „Ön kicsoda?”

Óriási megkönnyebbüléssel, hogy végre sikerült kapcsolatot teremtenem, gyorsan elmagyaráztam, ki vagyok, és elmondtam, hogy Mr. Monroe arra kért, hívjam őt fel pár napot követően, és ez két és fél héttel ezelőtt történt.

„Egy pillanat.” – közölte.

„Végre!” – gondoltam. „Monroe alighanem örül majd, hogy hall felőlem.” Arra gondoltam, talán aggódik, hogy meggondoltam magam. Oly izgatottnak, sőt, valami módon szorongónak is tűnt laboratóriumának felépítésével és beindításával kapcsolatban.

„Halló?” – szólt egy hang a telefonba a vonal túlsó végéről, mely hang egyáltalán nem csengett ismerősen.

Talán nem mondta meg neki, ki vagyok, gondoltam. „Itt Tom Campbell.” – mondtam – „Beszélgettünk a laboratóriumodban pár héttel ezelőtt – én vagyok a fizikus – azt kérted, hívjalak.

„Micsoda?” – kérdezte – „Fizikus? Miféle fizikus vagy?”

Ez meg miféle kérdés volt? Tónusából világos volt, hogy fogalma sincsen, ki vagyok, és hogy nem emlékezett a megbeszéltekre – avagy csak tettette, hogy nem? Egészen biztos, hogy ezt a két és fél hetet nem nyugtalanul fészkelődve töltötte, amiért nem jelentkeztem korábban. Részteleztem a látogatásunkat, és a megbeszélteket, melyben megegyeztünk.

„Ó, AZ a fizikus! – mondta, dramatikus hangsúllyal. „Hogy is hívnak?”

Megmondtam neki a nevemet másodszor is.

„Volt veled egy másik fickó is, nem?”

„Igen, volt egy másik fickó is – a neve Dennis.” – válaszoltam tömören, és vártam.

„Miért nem jöttök át a laborba következő csütörtökön?” – vetette fel rövid szünetet követően.

„Részemről rendben van.” – válaszoltam – „Egyeztetek Dennis-szel és értesítelek.”

„Csak gyertek!” – közölte – „Nem kell értesítenetek – csak gyertek a laborba, hétre – te és Dennis – ez így oké?”

„Persze” – mondtam, kicsit meglepetten.

„Tudjátok, hogy kell idejönni?”

„Igen.” – válaszoltam – „Oda tudok menni. Találkozunk a soron következő csütörtökön, este hétkor a laborodban.” Szünetet tartottam, biztosítván, hogy nem történt félreértés.

Monroe felesleges okét mormolt, és úgy hangzott, enyhén bosszantja, hogy végig kellett hallgatnia, amint összegzem a megbeszélteket, majd letette a kagylót.

„Honnan tudhatta, hogy Dennis hajlandó és képes lesz jönni a következő hét csütörtökjén?” – tűnődtem. Én még nem tudtam erre a választ. Ő honnan lehetett ilyen biztos ebben? Számba vettem a körülményeket. Monroe akarná vajon, hogy egyedül is menjek, ha Dennis mégsem tudna csatlakozni? Nem tűnt különösebben lelkesnek, hogy belekezdjünk. Avagy… lehetséges, hogy lágy kicsit az elméje? „Nem vitás, hogy ez egy furcsa beszélgetés volt.” – elmélkedtem. Idővel hozzászoktam, hogy Monroe szórakozott volt, és hogy paranormális tudomása volt dolgokról. Elméje egyáltalán nem volt lágy, mindig egy lépéssel előbbre járt, és rendszerint igaza volt. Ellentétben velem, neki nem kellett a tényekre várni.

Másnap reggel beszéltem Dennis-szel.

„Nem probléma.” – válaszolta.

Elmondtam neki, hogy úgy tűnt, Monroe-nak tudomása van róla, hogy ő – Dennis – el tud majd jönni a megbeszélt csütörtök este. Egymásra néztünk, és felvontuk a vállunkat.

„Ha tegnap mondtad volna, vagy bármikor az ezt megelőző héten, akkor azt mondtam volna, nem tudok menni.” – tette hozzá Dennis utógondolatként. „De ma reggel változtak a dolgok, a látogatás most már nem áll konfliktusban a kötelezettségeimmel.”

Érdekes kaland fog kikerekedni ebből – egyszerűen tudtam.

„Melyikünk vezet?” – kérdezte Dennis.

„Azt terveztem, hogy motorral megyek. Van kedved velem utazni?”

„Oké.” – mondta – „Van egy saját sisakom – volt egy motorom pár évvel ezelőtt.”

„Egy nagy, négycilinderes Hondám van – két ember nem lesz probléma.”

„Remek,” – válaszolta – „ez jó móka lesz.”

„Elég bátor” – gondoltam. „Alig ismerem ezt a fickót, szinte semmit sem tud rólam, és hajlandó egy motor hátuljára ülni, amit én vezetek? Talán csak egyetlenegyszer.” – felnevettem magamban. Megkaptam a házához vezető útvonalat, és megegyeztünk, hogy negyed hétkor felveszem őt.

Continue on to My Big TOE - Hungarian Translation - Book 1, Section 1, Chapter 6

Return to the Hungarian Translation Linkage Page